Van-e magyar jövő Kolozsváron?

A kolozsvári magyar egzisztencia jelenének és jövőjének a kérdésében ez idő szerint könnyebb sajnos az értelmiségi önsajnálat regiszterében elhelyezkedő hangot megütni, mint higgadt, logikusan építkező elemzést és akciótervet kigondolni, és azt a közfigyelem felkeltésének komolyabb esélyével érvényre juttatni [1].

Bizonyára nem véletlenül van ez így, hiszen a gyakran megidézett dicső múlt arra nézvést is bővelkedik példákban, hogy az erdélyi magyarság sorskérdéseiben elkötelezett, látnoki erővel megáldott gondolkodóink miként kényszerültek a város és egyben Erdély elhagyására, annak az elviselhetetlen érzésnek a kényszere alatt, hogy figyelmeztetésük pusztába kiáltott szó marad, és hogy az általuk megjelölt, alternatívaként fölmutatott út járhatatlannak bizonyul az erdélyi magyarság számára.

Hogy csak két, de annál drámaibb példát említsek, gondoljunk például Krenner Miklósra és Makkai Sándorra. Spectator esetében, akinek az írásait az esetek többségében ma is úgy olvashatjuk, mintha azok a mához is szólnának, egyértelmű, hogy a szellemi elmagányosodás, a mellőzöttség érzése volt a kitelepedés fő indítéka. De sejtésem szerint Makkai vonatkozásában is érdemes volna utánajárni annak, hogy a kitelepedés váratlan elhatározását és a Nem lehet gesztusának a kisebbségtörténeti talányát nem lehet-e azzal összefüggésbe hozni, hogy a Magunk revíziójának a megjelenésétől számított öt év történései annak cáfolhatatlan bizonyítékaként rakódtak le a püspök lelkében, hogy az általa szorgalmazott revízió, az erdélyi magyarság önszemléletének és célmeghatározásának a gyökeres megreformálása keresztülvihetetlen az adott körülmények között.

És hogy világos legyen, miről is van szó voltaképpen, engedjék meg, hogy idézzem a Magunk revíziójának néhány jól ismert passzusát, amelyeket -- azon túlmenően, hogy illusztrálják az elmondottakat -- különösképpen aktuálisaknak érzek azoknak a vitáknak az összefüggésében is, amelyeket a Kolozsvár Társaság Felhívásával kapcsolatosan kell lefolytatnunk: "Az erdélyi magyarságnak számolnia kell a tényekkel, amelyek sorsdöntő hatalommal léptek az életébe. Az erdélyi magyarságnak, hogy életben maradhasson, az élet igazságára és ehhez az igazsághoz való engedelmes alkalmazkodásra van szüksége [...] Íme halljuk az expatriáló és a repatriáló vagonok kerekeinek a szomorú csattogását, és látjuk azokat az ezreket és ezreket, akik a tényekkel úgy számoltak le, hogy kitértek a tények parancsai elől [...] Mindezek a leszámolási kísérletek az öncsalás és csalódás, a tévedés és tévesztés útjai reánk nézve, akik itt maradtunk, itt vagyunk és itt kell megmaradnunk a törvényes rend tisztelete mellett "örökre magyaroknak."[2] Majd arra vonatkozóan, hogy mi volna a teendő az így felfogott célnak a lehetővé tétele érdekében, a következőket írja Makkai: "Az erdélyi magyarság első és legfontosabb feladata a múltról alkotott felfogásának olyan revíziója, amely kizárja az életellenes előítéleteket s az önvédelemnek és az önállításnak az egészséges formáját teremti meg" [3], illetve, egy más helyen ezek a célok úgy foglaltatnak össze mint: "a nemzeti lélek és múlt kritikai szemlélete; világnézetek és magyarázatok helyett a tények ismerete és felhasználása; erkölcsi frázisok helyett az élet kérdéseivel szemben a gyakorlati állásfoglalás".[4]

Hogy ehhez a fölöttébb gyakorlatiasnak látszó programnyilatkozathoz képest mi következett: tudjuk. Makkai Sándor kitelepedésének gesztusa tényszerűen, az azt motiváló Nem lehet állásfoglalása pedig tételesen is annak bizonyítékaként fogható fel, hogy a fenti fogalmakban elgondolt öntudati és a közösségi célokra vonatkozó revízió járhatatlan út volt "itt és akkor "az erdélyi magyarság számára. A dolog kisebbségtörténeti jelentősége ebben talán ki is merülne, ha az azóta eltelt bő fél évszázad tapasztalatai nem arról tanúskodnának, hogy újra és újra vissza kell térnünk a revízió gondolatához, hiszen annak semmilyen más életképes alternatívája nincs, mint a kitelepedő-vagonok kerekeinek a szomorú kattogása.

A kiszorítottak példái mellett és azokon túl az értelmiségi önsajnálat érveinek a malmára hajtják a vizet továbbá azoknak az életutaknak a tapasztalatai is, amelyeket egy"egy, a maradás alternatíváját választó kolozsvári gondolkodó halmozott fel, és akiknek a kitartás morális fölénye ellenére a belső elmagányosodás és visszhangtalanság jutott osztályrészül.

Az egyensúly kedvéért ebben a vonatkozásban is csak két példát említenék futólag: Tavaszy Sándort és László Dezsőt, akik Erdély és azon belül Kolozsvár hűségében életük végéig megmaradtak, az utóbbitól idézvén egy olyan passzust, amelyet tanulságosnak érzek a bennünket itt és most foglalkoztató kérdések vonatkozásában: "Az igazi kisebbségi élet -- írta László Dezső 1935-ben -- a vagyok igével kezdődik, az ismerekkel folytatódik, és az akarokon keresztül a cselekedetben nyilvánul meg. Mihelyt megszabadítottuk magunkat egy régi világ beképzeléseitől, komolyan leszámoltunk azzal, hogy kisebbségi sorban élünk, és ez nem folytatása a világháború előtti magyar életnek, hanem a kezdete egy soha ki nem alakult, történelmi analógia nélküli, új magyar életnek, azonnal megindul bennünk az élet kötelező parancsa, ha egyáltalán akarunk élni. Nekünk, kisebbségi életet élőknek meg kell teremtenünk egy egészen új létformát, a kisebbségi magyar élet létformáját. Ez pedig pozitív program, és egészében, gyökerében új program." [5]

Mind az idézett Makkai"passzusokban, mind László Dezső ide másolt figyelmeztetésében viszonylag könnyű felfedezni azokat az indítékokat, amelyek a Kolozsvár Társaság Felhívásának a soraiból is sugároznak. Innen nézve már"már riasztó, de legalábbis meggondolkoztató, hogy közel hetven év elteltével újra és újra ugyanazokhoz a kérdésekhez kell visszatérnünk, és "miközben az élet megy előre a maga útján "az egyre fogyó erdélyi magyarság, képviselői révén, időről időre újrafogalmazza a maga számára ugyanazokat a teljesíthetetlennek bizonyuló feladatokat, és újjáéleszti közösségének tagjaiban ugyanazokat az illúziókat.

Azzal kapcsolatban, hogy a történelem milyen részleteiben képes ismételni önmagát "mintha végtelen türelmének tanúbizonyságaként újabb és újabb lehetőséget kínálna számunkra magasztos törekvéseink kivitelezésére --, érdemes két példára utalni röviden. Az egyik Spectator 1927-ben született írásainak állásfoglalása az erdélyi magyarság érdekképviseletét akkoron felvállaló Magyar Párt helyzetével kapcsolatosan, amelyet a "hiányos szervezés és a szűk politikai érzék" a belső demokratizálás eljátszott lehetőségének a válságába juttatott. Spectatornak "fájó szívvel" kell a következőket leírnia 1927 májusában: "Én a magyar egység elvén maradok meg rendületlenül, viszont már képtelen vagyok hirdetni azt a régi tételemet, hogy két magyar párt tragikus volna Romániában. Nem az egyénekben való súlyos csalódásom miatt, hanem a történeti mulasztások miatt nemcsak lehetőnek, de most már szükségesnek is tartom az új magyar pártot. Az indok rövid, és kegyetlen valóságon alapszik. Az eddigi magyar párt nem tudta mindenütt és egészben felszívni a demokratikus rétegeket. Ezt a feladatot az új pártnak kell elvégeznie, mert ha nem, akkor ezek az elemek felolvadnak a román pártokban, ahová máris sokan sodródtak. Inkább legyen két magyar párt, mintsem a magyarság egy része román pártokba szóródjék el." [6] Ha eltekintünk attól, hogy a fogalmak egy része értelemszerűen más jelentéssel bírt az akkori időkben, az idézett sorokról akár azt is feltételezhetnénk, hogy napjaink valamely korszerűtlenebbül fogalmazó újságírójának a tolla alól kerültek ki. Ami "akárhonnan is nézzük" nem kevesebbet jelenthet, mint hogy a romániai magyarság tulajdon közösségén belül visszatérően alkalmatlannak bizonyul a demokrácia intézményeinek a kiépítésére és azok működtetésére.

A másik példa László Dezső azzal kapcsolatos drámai felismerése, hogy az általa meghirdetett, a kisebbségi létforma megjelenítésére vonatkozó programnak igen komoly kihívással, sőt, riválissal kell számolnia. 1939-ben, alig négy évvel a korábban idézettek megfogalmazása után a következőket kénytelen papírra vetni: "A mai magyar élet szörnyű tragédiája, hogy a nemzet életét alkotó legértékesebb erők egyetlen közösen elfogadott indítóerő hiányában egymás ellen fordulnak, egymást kölcsönösen lefékezik [...] Kisebbségi népközösségünk utóbbi időben bekövetkezett tájékozatlanságának egyik okát abban kell keresnünk, hogy az új nemzeti irány [az új, totális és integrális nemzeti gondolat -- S.L.] jelentőségével és a mi hozzá való viszonyunkkal még nem mertünk őszintén és nyíltan szembenézni. Kisebbségi szellemi birtokállományunk legegyetemesebb értéke: az erdélyiség vagy erdélyi gondolat főleg ennek az új nemzeti gondolatnak az oldaláról kerül a legsúlyosabb vád alá. Az utóbbi időben már nyíltan is kimondatik, hogy az erdélyi gondolat annyira liberális és humanista elképzelés, hogy merőben alkalmatlan a nemzeti értékek védelmére, s így öntudatos képviselete a nemzeti gondolattal való nyílt szembenállást jelenti." [7] Az "új, totális és integrális nemzeti gondolat" ma természetesen a kulturális értelemben vett magyar nemzet határok fölötti egymásratalálását jelenti, a helyzet egyébként fél évszázad távlatából ebben, a leszakadt nemzetrészek és az anyaország tisztázatlan viszonyának a vonatkozásában is változatlan.

Az eddigiek alapján jogosnak látszik a kérdés, hogy ha mostanig ennyi áldozatos bölcsességre nem volt fogékony Kolozsvár, van-e esély ma arra, hogy a Kolozsvár Társaság Felhívása ne maradjon újabb pusztába kiáltott szó.

Személyes válaszom erre a kérdésre az, hogy van, de ehhez az leend minden bizonnyal elengedhetetlen, hogy valóban kilépjünk az értelmiségi önsajnálat perspektívájából, és készeknek mutatkozzunk mindarra az erőfeszítésre, amelyet ez a rég halogatott és az idő múltával egyre alternatívátlanabbnak bizonyuló önrevízió követel meg tőlünk.

A soron következőkben azt foglalom össze röviden, hogy megítélésem szerint mire volna szükség "többek között" ahhoz, hogy a történelem által az utóbbi évtizedekben "mostohán kezelt", mindazonáltal "a jövőbe néző" város tekintetében a Felhívásba foglalt általános célkitűzések egyrészt konkrétabb tartalommal töltődjenek fel, másrészt nagyobb eséllyel bizonyuljanak kivihetőeknek.

Három dologról fogok szólni röviden: egyrészt a kezdeményezés körülményeire, másodsorban a kezdeményezők körére, harmadsorban pedig magukra a tennivalókra vonatkozóan fogalmazok meg egynéhány észrevételt. És hogy elejét vegyem a meg nem érdemelt csalódásoknak, sietek előrebocsátani, hogy nem akciótervet fogok előterjeszteni az alábbiakban, hanem az ahhoz való eltalálás útjában tornyosuló akadályokat próbálom meg számba venni.

Úgy gondolom, hogy a közügyek alakításában felelősséget vállaló bármilyen kezdeményezésnek nemcsak célokban, hanem lehetőségekben is gondolkoznia kell. Elgondolni ugyanis elvileg bármit lehet, de a megvalósítás esélyeivel ésszerűen csak azoknak a közösségi célkitűzéseknek az összefüggésében lehet számolni, amelyek kivitelezéséhez adottak a szükséges feltételek: egyfelől egy kritikusnak számító "tömeg" mobilizációja az érintettek körében, másfelől magának a cselekvőképességnek az előállítása a szükséges erőforrások mozgósítása révén.

Ebből kiindulva elengedhetetlennek érzem, hogy a kezdeményezők, mielőtt bármilyen konkrét lépésekre szánnák rá magukat, számba vegyék azokat a körülményeket, amelyek a kolozsvári magyar közösségi egzisztencia fenntarthatóságának az esélyei ellen dolgoztak az elmúlt években, évtizedben. E tekintetben minden bizonnyal nem csupán a román nacionalizmus érveit, szellemi tartalékainak alakulását és bevetett eszközeit kell majd felleltározni, hanem számolni kell az anyaország -- egy más megközelítésben (kultúr)nemzeti büszkeségre okot adó -- elszívó hatásával is, annak fontosabb mutatóival és különböző mechanizmusaival, akárcsak azzal a sajátos helyzettel, amelybe Kolozsvár magyarsága egyrészt a Székelyföld tömbmagyarságához, másrészt Marosvásárhely és Nagyvárad magyar népességéhez fűződő viszonyát tekintve lavírozta magát. E hárompólusú erőtér tüzetes megvizsgálásának a konklúzióitól joggal várható el talán, hogy a magától értetődőeknek tűnő célok alapos kritikáját tegyék lehetővé, és előkészítsék azok hozzáigazítását a kíméletlen adottságokhoz.

A bizonyos értelemben külsőnek számító körülmények számbavétele mellett a kezdeményezőknek és a Felhívás szellemiségéhez fölzárkózóknak saját házuk táján is alaposan körül kell nézniük, megpróbálván minél kíméletlenebbül azonosítani azokat a reflexeket és mulasztásokat, amelyekkel maguk is hozzájárulnak naponként a kolozsvári magyar egzisztencia alapjainak a kikezdéséhez, újratermelődésének az ellehetetlenítéséhez. E tekintetben a rohamos szellemi és nyelvi leépülés kényszerpályáit kell mindenekelőtt azonosítani, az eluralkodó közömbösség és az elszivárgó szolidaritás, illetve az egymásra figyelés fontosságának a fokozott kiüresedése kell hogy okozati magyarázatra leljen ahhoz, hogy a Felhívás szellemiségének a megjelenítésében szerepet vállalók támpontokkal rendelkezhessenek, amikor az ellenséges viszonyok kusza szövevényében próbálnak meg eligazodni. Kolozsvár magyar közéletének "itt fontosnak tartom külön is hangsúlyozni, hogy nem a kulturális életre gondolok ezúttal "viszonylagos sivársága, akárcsak a helyi magyar nyelvű sajtó és média sok tekintetben megnyilvánuló színvonaltalansága azt látszik sugallni, hogy akik még ittmaradtak, és akiktől a színvonal fellendítése joggal volna elvárható, azok vagy számukra fontosabbnak tűnő dolgokkal vannak elfoglalva, vagy rég nem hisznek már Kolozsvár magyar jövőjében. A mulasztások önkritikus számbavételének többek között talán arra is ki kell térnie, hogy van-e felróható bűnrésze a kolozsvári magyarságnak abban, hogy tehetetlenül, apátiával tűrte, hogy a városvezetés túlkapásaira hivatkozva az erdélyi magyarság jövője szempontjából stratégiai jelentőségű, mind gazdasági, mind oktatási-kulturális jellegű projektek telepítési kísérletei messze elkerüljék a várost. Mindezt elengedhetetlennek érzem ahhoz, hogy a cselekvőképesség előállíthatóságáról beszélni lehessen, és meggyőződésem, hogy amíg a felsorolt kíméletlen kérdésekre nincsenek precíz válaszok, illúzió a Felhívásba foglaltak megvalósíthatóságában reménykedni.

Végezetül, ami a tennivalók fölvállalható körét illeti, ennek kijelölésekor lesz minden bizonnyal szükség a legtöbb önkorlátozó és egyben kreatív bölcsességre, hiszen az elvégzésre váró feladatok "egyes megítélések szerint" az alternatív politikai érdekképviselettől, vagyis egy új magyar párttól az Erdélyi Magyar Tudományos Akadémiáig ívelnek. Hogy mindebből mit vállalhat magára az egykori szellemi főváros maradék polgárainak önmagukat még mozgósítani képes köre, olyan további kérdés, amelyet hiba volna a körülményektől és az erőforrásoktól függetlenül megválaszoltként kezelni.

Az én személyes érzésem ebben a tekintetben az, hogy Kolozsvár azzal tehetné a legnagyobb szolgálatot az erdélyi magyarságnak és egyben önmagának, ha magára vállalná azoknak a konzekvenciáknak a kíméletlen végiggondolását, amelyeket a tömbmagyarság egyelőre még eltart magától. Kolozsvárról ugyanis már látni lehet azt, ami fölött Székelyföldön, Marosvásárhelyen és egy-két még szerencsésnek mondható erdélyi kisvárosban idei-óráig el lehet tekinteni, nevezetesen, hogy a modernizációnak az uralkodó mintái az utódállamokba szakadt nemzetrészek "köztük tehát az erdélyi magyarság" létérdekeivel gyökeresen ellenkező folyamatokat és trendeket eredményeznek.

Ezek a modernizációs minták, amelyek a modern értelemben vett nemzeteket kulturális szempontból homogén politikai közösségekként tételezték, illetve hozták létre, és amelyeket a magyarság nagy késéssel, előbb a reformkor idején, majd a kiegyezést követően elkezdett leutánozni, mint tudjuk, drámai következményekkel voltak a magyar államiság történelmére nézvést: annak érdekében, hogy az ország modernizációjára több-kevesebb sikerrel sor kerülhessen, nem kisebb árat kellett fizetni, mint az etnikailag vegyes területek feladását, elvesztését.

Ha az anyaország helyzete ennek köszönhetően azóta megnyugtatóan elrendezettnek tekinthető, a leszakadt nemzetrészek ezzel szemben Trianon utáni történelmük során kétszeresen is nehéz helyzetbe kerültek: egyrészt azért, mert az őket átvevő államhatalmak maguk is a nemzeti homogenizáció alternatívátlanságának az előfeltevésére alapozó modernizációs mintákat tekintették követendőnek, másrészt azért, mert maguk is, tulajdon kisebbségi közösségeiken belül, csak a Kis-Magyarországok illúziójának a fenntartásában láttak esélyt arra, hogy kisebbségbe szorult közösségekként fennmaradjanak. S miközben elitjeik azóta is újra és újra csökönyösen elzárkóznak azoknak a tényeknek a tudatosításától, amelyek "sorsdöntő hatalomként léptek az életükbe", és amelyek bő nyolcvan esztendeje az "analógia nélküli", sajátos, a körülményekhez igazodni tudó magyar egzisztenciának a megtervezését és megszervezését várják el tőlük, a szellemi értelemben erre az önmegtévesztő felfogásra alapozott erdélyi magyar egzisztencia egyre zsugorodó, már-már egymással is alig érintkező kis világokra tagolódik szét, amelyek között nincs átjárás, amelyekben nincsenek válaszok azokra a kérdésekre, amelyekkel a közösség tagjainak nagy része nap mint nap szemben találja magát, és amelyek "mindennek következményeként" egyre szűkebbnek bizonyulnak, főként a fiatalok számára.

Kolozsvár kezdeményezni kész polgáraira vár tehát a szerep, hogy először mondják ki fennhangon: az itt élő kultúrák kölcsönös ignorálásának stratégiájára alapozott háborút mi magyarok elveszítettük, és létérdekünk azt kívánja most meg tőlünk, hogy a többséggel fölfedeztessük az egymást elismerő, egymásra tekintő kultúrák előnyeit és azok kamatoztatását belőle, a többségből, mindannyiunk előnyére kikényszerítsék. (Figyelmeztetőleg kell itt megjegyeznem zárójelben, hogy a Felhívásnak egy olyan lehetséges olvasata is létezik, miszerint az a magamagát önmagára nézvést minden szempontból elégségesnek elgondoló kisebbségi önteltség újabb bizonyítéka, amennyiben olyan célokat fogalmaz meg a város kevesebb mint egyötödét kitevő népességrésze számára, amelyet aligha lehet komolyan venni a maradék négyötöd együttműködése nélkül vagy annak akarata ellenében.)

Ha Kolozsvár tettrekész polgáraiban leend kellő bátorság és erő az uralkodó eszmékkel szemben a fentiek kimondására és a belőle fakadó konzekvenciák vállalására, akkor elkezdődhet végre a munka, amelynek keretében sort lehet keríteni immár tartalékaink és veszteségeink pontos számbavételére, a megmaradás szellemi feltételeinek a felelős végiggondolására, az elmúlt évtized során az uralkodó modernizációs minták szellemében eleve megválaszoltként kezelt sorskérdéseink alapos megvitatására és végül -- a kibontakozó közakarat támpontjainak a függvényében -- az akciótervek kidolgozására.

Mert külön is fontos hangsúlyozni, hogy akciótervről mindaddig értelmetlen beszélni vagy gondolkodni, amíg a rossz értelemben vett transzszilván konzervativizmus inadekvát fogalmi konstrukciókkal operáló helyzetértelmezéseiről és kivihetetlen stratégiákban körülírt jövőképéről ki nem derül, hogy azok az erdélyi gondolatban rejlő alternatív modernizációs minták elfojtását, a szabadságnélküliség intézményesítését eredményezték.

Meggyőződésem, hogy amennyiben Kolozsvár vállalkozó szellemű polgárainak sikerül úgy tematizálniuk a romániai magyarság közéletét, úgy napirendre tűzniük a rég időszerű vitákat, hogy attól sem Bukarestben, sem a Székelyföldön, sem Marosvásárhelyen vagy Szatmáron nem lehet eltekinteni, ha sikerül meggyökereztetniük az erdélyi kerekasztalok korán hamvába holt hagyományát, ha le tudják ültetni egymással szemben a megannyi törésvonalak mentén különféle szekértáborokba szétfejlődött romániai magyarság képviselőit, ha közvetíteni tudnak a romániai magyarság és a többség dialógusra kész részei között, a kincses város szellemi értelemben újra az lehet az erdélyi magyarság számára, mint aminek története legdicsőbb korszakaiban lennie adatott.

Nagy esély ez, kérdés, hogy vagyunk-e hozzá elegen.